Rekordalacsony a Duna, kiszáradó tavak, porzó földek és egymást követő hőhullámok. Könnyű azt gondolni, hogy mindez kizárólag a klímaváltozás következménye. Pedig a szélsőséges időjárás csak felerősített egy sokkal régebb óta épülő problémát. Magyarország vízválságát nemcsak az ég alakítja, hanem azok a döntések is, amelyek évtizedeken át meghatározták, hogyan bánunk a vízzel.
Az idei nyár képei sokáig velünk maradnak. A Duna több helyen rekordközeli alacsony vízállást mutat, a Tisza mellékfolyói visszahúzódtak, a mezőgazdaság újabb súlyos veszteségeket szenved el, miközben egyre több településen válik mindennapos témává a vízhiány. Mindez könnyen vezet arra a következtetésre, hogy a klímaváltozás miatt fogy el a víz Magyarországról.
Ez azonban csak a történet egyik fele.
A klímaváltozás valóban egyre szélsőségesebb időjárást hoz. Hosszabb aszályos időszakokkal, intenzívebb hőhullámokkal és kiszámíthatatlanabb csapadékeloszlással kell együtt élnünk. A kérdés azonban az, hogy egy ország mennyire képes alkalmazkodni ezekhez az új körülményekhez. Magyarország esetében éppen ez az alkalmazkodóképesség vált az egyik legnagyobb kihívássá.
Nem a víz tűnt el, hanem túl gyorsan engedjük el
A XIX. század nagy folyószabályozásai idején egészen más célok vezették a mérnököket és a döntéshozókat. Árvízvédelemre volt szükség, új mezőgazdasági területeket akartak nyerni, fejlődő hajózást kellett kiszolgálni. Ezek a beavatkozások saját korukban indokoltak voltak, a körülmények azonban azóta alapvetően megváltoztak.
Ma már nem az jelenti a legnagyobb veszélyt, hogy túl sok a víz, hanem egyre gyakrabban az, hogy túl kevés marad belőle ott, ahol szükség lenne rá.
A folyók kiegyenesítése, az árterek leválasztása, a belvizek gyors elvezetése és a táj fokozatos átalakítása egy olyan vízgazdálkodási rendszert hozott létre, amely rendkívül hatékonyan vezeti le a vizet az országból. Ez akkor előnynek számított. A klímaváltozás korszakában azonban ugyanennek az árát fizetjük.
Amikor megérkezik egy nagyobb csapadék, annak jelentős része rövid idő alatt távozik a folyókon keresztül, miközben kevés lehetősége marad arra, hogy beszivárogjon a talajba, feltöltse a felszín alatti vízkészleteket, vagy táplálja a környező élőhelyeket. Ezért fordulhat elő, hogy ugyanabban az évben villámárvizek és súlyos aszály is kialakul.
A probléma tehát nem pusztán az, hogy kevesebb eső esik. Sokkal inkább az, hogy amikor végre megérkezik a víz, már nincs olyan táj, amely képes lenne megtartani.
A rekordalacsony Duna csak tünet
A rekordalacsony dunai vízállás látványos jelenség, ezért természetes, hogy a közbeszéd is erre figyel. Valójában azonban a folyó állapota csak egy tünete annak a folyamatnak, amely az egész Kárpát-medencét érinti.
Szakértők szerint a mostani vízhiány nem magyarázható kizárólag az idei rendkívüli űszárazsággal. Az extrém időjárás olyan folyamatokat erősített fel, amelyek hosszú évek, sőt évtizedek alatt alakultak ki. A vízgazdálkodás és a tájhasználat sok eleme továbbra is egy olyan éghajlati környezet logikáját követi, amely már nem létezik.
Ez különösen jól látszik a mezőgazdaságban. Az elmúlt hetekben sorra jelentek meg hírek a kukorica és a napraforgó kényszeréréséről, a kiszáradó legelőkről és a takarmányhiányról. Korábbi cikkeinkben is bemutattuk, hogy a vízhiány ma már nem kizárólag a gazdálkodók problémája. Megjelenik az élelmiszerárakban, az ellátási láncokban, az energiaellátásban és végső soron a magyar gazdaság versenyképességében is.
A víz ezért már nem kizárólag természetvédelmi kérdés, hanem stratégiai erőforrás.
Már nem az a kérdés, hogyan vezetjük el a vizet
A rekordalacsony Duna kapcsán rendszeresen felmerül a vízlépcsők építésének gondolata. A szakmai vita azonban ma már jóval szélesebb ennél. Egyre több kutató és természetvédelmi szakember hangsúlyozza, hogy a XXI. század vízgazdálkodásának központi kérdése nem a víz gyors elvezetése vagy visszatartása egyetlen műszaki létesítménnyel, hanem az egész táj működésének újragondolása.
A cél nem az, hogy minden folyót újra szabályozzunk, hanem az, hogy a víznek ismét legyen ideje és helye szétterülni, lassabban haladni, beszivárogni a talajba és feltölteni a természetes vízkészleteket.
Ennek része lehet az aktív árterek bővítése, a korábbi mellékágak részleges helyreállítása, egyes folyószabályozási műtárgyak átalakítása vagy a feleslegessé vált partbiztosítások felülvizsgálata. Ugyanilyen fontos a tájhasználat átgondolása, hiszen egy vízmegtartó rendszer nem működhet kizárólag a folyómederben. A mezőgazdaság, az erdőgazdálkodás, a településtervezés és a vízgazdálkodás csak együtt képes valódi változást elérni.
A klímaváltozást nem tudjuk megállítani. Azt viszont eldönthetjük, hogy továbbra is egy múlt századi vízrendszert próbálunk fenntartani, vagy alkalmazkodunk egy olyan korszakhoz, ahol minden megtartott vízcsepp egyre nagyobb értéket képvisel.
