Sokan úgy gondolnak az aszályra, mint a gazdák problémájára. Pedig amikor egy nyár alatt százmilliárdok tűnnek el a földeken, annak hatása előbb-utóbb minden háztartásban megjelenik. A boltok polcain, az élelmiszerárakban, az importfüggőségben és végső soron a gazdaság egészében is.
Az idei nyár ismét bebizonyította, hogy a klímaváltozás már nem távoli forgatókönyv, hanem gazdasági valóság. A Financial Times elemzése szerint az extrém hőség miatt Európa gabonatermelése mintegy 2 milliárd euróval, vagyis közel 725 milliárd forinttal csökkenhet, és a legnagyobb vesztesek között Magyarország is ott szerepel. Az európai gabonakereskedők szövetsége, a Coceral szerint a hazai gabonaágazatban mintegy 160 milliárd forintos termelési veszteség keletkezhet, miközben a kukorica- és búzatermésre vonatkozó előrejelzéseket is jelentősen lefelé kellett módosítani.
Ez azonban messze nem csak a mezőgazdaság ügye. Amikor a termőföld kevesebbet ad, annak ára végül minden szereplőnél megjelenik. A gazdálkodók bevétele csökken, az élelmiszeripar alapanyaghoz jutása bizonytalanabbá válik, nő az importkitettség, miközben a fogyasztók magasabb árakkal találkozhatnak az üzletekben. Az aszály tehát nem csupán egy időjárási jelenség, hanem egy olyan gazdasági láncreakció kezdete, amely végül minden háztartást elér.
A 160 milliárdos veszteség csak a felszín – az igazi számlát később fizetjük ki
A legtöbb ember számára a mezőgazdasági veszteségek távolinak tűnnek. Pedig a kenyér, a liszt, a tejtermékek, a hús vagy éppen a tojás ára mind összefügg azzal, hogy milyen termés születik egy adott évben. A gabona nemcsak közvetlen élelmiszer-alapanyag, hanem az állattenyésztés takarmányának egyik legfontosabb eleme is. Ha kevesebb terem, az egész élelmiszerlánc költségei emelkednek.
Az idei évben különösen súlyos a helyzet. A meteorológiai előrejelzések már júniusban jelezték, hogy Európa jelentős részén rendkívüli hőség és tartós csapadékhiány várható. A 35–40 Celsius-fokos nappali hőmérsékletek, a gyorsan kiszáradó talajok és a légköri aszály éppen a növények legérzékenyebb fejlődési szakaszában érkeztek. A kukorica, a napraforgó és a szója számára ez különösen kedvezőtlen időszak volt, miközben a búza szemkitelítődését és minőségét is jelentősen rontotta.
A következmények ma már számokban is látszanak. Franciaország közel 322 milliárd forintos, Magyarország 160 milliárd forintos veszteséggel számolhat, de Spanyolországban és Németországban is jelentős terméskieséseket jeleznek. Az Európai Unió kukoricatermésére vonatkozó becslést a Coceral közel nyolc százalékkal csökkentette, ami a legalacsonyabb eredmény lehet közel két évtizede.
Mindez ráadásul nem feltétlenül jelent magasabb felvásárlási árakat. Az ukrán és más fekete-tengeri exportőrök továbbra is jelentős nyomást gyakorolnak az európai gabonapiacra, így a gazdálkodók egyszerre szembesülnek kisebb terméssel és korlátozott árbevétellel. Ez sok gazdaság számára kettős csapást jelent: kevesebbet tudnak értékesíteni, miközben a költségeik nem csökkennek.
Nem az aszály lett gyakoribb – hanem még mindig úgy gazdálkodunk, mintha nem változott volna meg az éghajlat
A jelenlegi helyzet egyik legfontosabb tanulsága, hogy a valódi veszteséget nem kizárólag az időjárás okozza, hanem az alkalmazkodás lassúsága is. A tudomány évtizedek óta figyelmeztet arra, hogy Közép-Európában egyre hosszabb száraz időszakokra, gyakoribb hőhullámokra és szélsőségesebb csapadékeloszlásra kell felkészülni. Mégis sok helyen továbbra is olyan termesztési gyakorlatok működnek, amelyek egy korábbi klímára épültek.
A víz ma már nemcsak természeti erőforrás, hanem gazdasági versenyelőny is. Az a talaj, amely képes több nedvességet megőrizni, egyre nagyobb értéket képvisel. Ahol a talajélet egészségesebb, magasabb a szervesanyag-tartalom, kevesebb a bolygatás és megfelelő a talajtakarás, ott ugyanaz a csapadékmennyiség sokkal hosszabb ideig hasznosulhat a növények számára.
Ezért beszél egyre több szakember regeneratív mezőgazdaságról, vízmegtartó talajművelésről és a forgatás csökkentéséről. Ezek a megoldások néhány éve még elsősorban környezetvédelmi szempontból kerültek előtérbe, ma azonban üzleti túlélési kérdéssé váltak. A cél már nem csupán a terméshozam növelése, hanem a termésbiztonság megőrzése egy kiszámíthatatlanabb klímában.
Az öntözés fejlesztése szintén kulcsterület, ugyanakkor önmagában nem jelent megoldást. Magyarország vízkészlete korlátozott, az infrastruktúra kiépítése pedig rendkívül költséges. Éppen ezért egyre inkább felértékelődnek azok a természetes vízmegtartó megoldások, amelyek már a talajban segítik bent tartani a lehulló csapadékot.
A kérdés már nem az, hogy lesz-e újabb aszály, hanem hogy ki alkalmazkodik gyorsabban
Az elmúlt években egyre több rekord dőlt meg. Rekordmeleg nyarak, rekordalacsony folyóvízszintek, rekordhosszú csapadékmentes időszakok követték egymást. Mindez arra utal, hogy a szélsőséges időjárás lassan az új normalitássá válik, nem pedig kivételes eseménnyé.
Ebben a helyzetben már nem elegendő minden évben a rossz időjárásra hivatkozni. A valódi kérdés az, hogy mely gazdaságok, mely vállalatok és mely országok képesek gyorsabban alkalmazkodni ehhez az új működési környezethez. Az agrárium versenyképességét egyre kevésbé kizárólag a termőterület nagysága vagy a géppark fejlettsége határozza meg, hanem az is, hogy mennyire tudja megőrizni a vizet, védeni a talajt és csökkenteni a klímakockázatokat.
Ez már túlmutat a mezőgazdaságon. Az élelmiszeripar, a kereskedelem, a pénzügyi szektor és a biztosítók számára is egyre fontosabb kérdés, hogy az ellátási láncok mennyire ellenállók a szélsőséges időjárással szemben. Egyetlen rossz termésű év még kezelhető, de ha a hasonló nyarak rendszeressé válnak, az már az egész gazdaság működésére hatással lehet.
A mostani 160 milliárd forintos veszteség ezért nem csupán egy rossz mezőgazdasági év mérlege. Sokkal inkább annak az ára, hogy a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás üteme még mindig lassabb, mint maga a változás. Az előttünk álló években valószínűleg már nem az lesz a legfontosabb kérdés, hogy mekkora lesz a következő aszálykár, hanem az, hogy addig sikerül-e olyan gazdálkodási rendszereket kialakítani, amelyek képesek együtt élni az új éghajlati valósággal.
