Magyarországon évek óta visszatérő téma a vízhiány, miközben esősebb időszakokban továbbra is komoly feladat a fölöslegesnek ítélt víz elvezetése. Elsőre ellentmondásnak tűnik, pedig ugyanannak a problémának két oldaláról beszélünk. Ha a táj néhány nap alatt megszabadul attól a víztől, amelyre hetekkel később szüksége lenne, önmagában több öntözés aligha jelent tartós megoldást. Lehet, hogy a vízgazdálkodást a tájhasználatnál kell újragondolni.
Amikor a víz útban volt
A magyar táj jelentős részének mai arculata hosszú átalakítás eredménye. A folyószabályozások, ármentesítések, lecsapolások és csatornázások mögött nagyon is érthető gazdasági célok álltak: termőterületekre, biztonságos településekre, kiszámíthatóbb mezőgazdasági környezetre volt szükség. A víz sokáig olyan tényezőnek számított, amelyet kordában kellett tartani, bizonyos helyeken pedig minél gyorsabban elvezetni.
Csakhogy közben megváltoztak a körülmények. A hosszú száraz periódusokat rövid idő alatt lehulló, intenzív csapadékok szakíthatják meg. Ilyenkor furcsa helyzet áll elő: az egyik hónapban belvízzel küzd egy térség, később ugyanott kiszárad a talaj. A két jelenség között jóval szorosabb a kapcsolat, mint elsőre gondolnánk.
A vízhiányt ugyanis nem lehet kizárólag azzal mérni, mennyi eső esik. Az is számít, mennyi marad belőle helyben.
Ha a csapadék gyorsan csatornákba, vízfolyásokba, majd folyókon keresztül továbbjut, kevés ideje marad beszivárogni. Ha egy folyó magasabb vízállásakor a víz nem tud kijutni olyan területekre, ahol biztonságosan szétterülhetne, szintén elmarad a természetes tározás egy része. A kiszáradó talaj később még nehezebben fogadja be a hirtelen érkező nagy mennyiséget, így fokozódhat a felszíni lefolyás.
Innen nézve már más értelmet kap a tájhasználat-váltás. Egy mélyebben fekvő, rendszeresen vízjárta területet például nem feltétlenül célszerű mindenáron ugyanolyan intenzíven művelni, mint egy kedvezőbb adottságú szántót. Bizonyos helyeken gyep, időszakos vízborítás, vizes élőhely vagy más, a helyi vízviszonyokhoz igazodó használat hosszabb távon racionálisabb lehet.
Egy táj is képes vizet tárolni
A víztározóról többnyire egy mesterséges medence jut eszünkbe. Pedig maga a táj is hatalmas tárolókapacitással rendelkezhet. A talaj, az árterek, a mély fekvésű területek, gyepek és vizes élőhelyek mind képesek időt adni a víznek. Ez az idő különösen értékessé válik egy szárazodó klímában.
A tájhasználat-váltás egyik lehetősége ezért az, hogy bizonyos területeken ismét helyet kapjon a víz. Ez jelentheti korábbi árterek részleges visszakapcsolását, időszakos elöntések lehetővé tételét, táji mélyedések vízmegtartó szerepének kihasználását vagy olyan művelési módokat, amelyek lassítják a lefolyást. Máshol fasorok, mezővédő erdősávok, gyepsávok és változatosabb felszín segíthet abban, hogy egy zivatar után ne induljon meg azonnal a víz és vele együtt az értékes termőtalaj.
Ennek a jelentősége túlmutat a következő öntözési szezonon. A nedvesebb talaj lassabban forrósodik fel, a növényzet párologtatása befolyásolja a környezet mikroklímáját, a tartós növénytakaró mérsékelheti az eróziót. A talajban tárolt nedvesség pedig olyan időszakban válik igazán értékessé, amikor heteken keresztül alig érkezik csapadék.
A tájhasználat tehát a klímaalkalmazkodás egyik gyakorlati terepe. Egy nagy összefüggő szántóföld, egy gyepes terület, egy erdősávokkal tagolt mezőgazdasági térség és egy időszakosan vízzel borított mélyedés egészen eltérően reagál ugyanarra a hőhullámra vagy felhőszakadásra.
Nem mindegy, milyen tájra érkezik ugyanaz az eső.
A változtatás természetesen nem jelentheti azt, hogy minden korábbi vízjárta területet vissza kell alakítani. Települések, utak, ipari területek és értékes mezőgazdasági térségek működését ugyanúgy figyelembe kell venni. A kérdés inkább az, hol érdemes továbbra is nagy költséggel harcolni a víz jelenléte ellen, és hol volna gazdaságilag is értelmesebb alkalmazkodni hozzá.
Öntözni kell – de honnan?
A mezőgazdasági vízhiányra kézenfekvő válasz az öntözés. Súlyos aszály idején számos kultúránál valóban nincs más mód a termésbiztonság fenntartására. Csakhogy az öntözővíz sem korlátlan erőforrás, az infrastruktúra kiépítése pedig komoly beruházás.
Ha egy térség vízháztartása tartósan negatív, önmagában az öntözés könnyen tüneti kezeléssé válhat. Vizet veszünk ki azért, hogy pótoljuk azt a nedvességet, amelynek egy része kedvezőbb tájhasználat mellett korábban helyben maradhatott volna.
Az észszerű vízhasználat ezért már jóval a szivattyúnál kezdődik. Számít a talaj állapota, a művelés módja, a növényborítottság, a terület vízmegtartó képessége és az is, milyen növényt próbálunk termeszteni az adott adottságok mellett. Egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni azt a kérdést is, hogy mindenütt indokolt-e fenntartani a korábbi termelési struktúrát.
Ez érzékeny gazdasági ügy. A földtulajdonos és a gazdálkodó számára egy terület művelésének megváltoztatása bevételkiesést vagy új beruházást jelenthet. A víz visszatartásának haszna ugyanakkor gyakran nem áll meg a birtokhatárnál. Egy elárasztható terület, helyreállított gyep vagy vízmegtartó tájelem más gazdaságok, települések és az egész térség számára előnyt jelenthet.
Aki helyet ad a víznek, sok esetben olyan szolgáltatást nyújt, amelyből mások is profitálnak.
Éppen ezért a tájhasználat-váltás finanszírozása sem kezelhető kizárólag az egyes gazdálkodók magánügyeként. Ha egy terület használatának megváltoztatása csökkenti az aszálykockázatot, mérsékli az árvízi terhelést vagy javítja a térség vízháztartását, annak közösségi és gazdasági értéke van.
Lehet, hogy mást kell termelni ugyanazon a földön
A legnehezebb kérdés valószínűleg itt kezdődik. Mit teszünk azokkal a területekkel, amelyek a megváltozó éghajlat mellett már egyre kevésbé alkalmasak arra, amire évtizedeken keresztül használtuk őket?
A válasz helyenként más lesz. Van, ahol a talajművelés átalakítása elegendő lehet. Máshol szárazságtűrőbb növénykultúrák kerülhetnek előtérbe. Egyes mély fekvésű területeken a gyepgazdálkodás, az időszakos vízborítás elfogadása vagy egy mozaikosabb tájszerkezet jelenthet életképesebb irányt. Olyan földek is lehetnek, ahol a korábbi intenzív szántóföldi használat fenntartása egyre több vizet, energiát és pénzt követel.
Ez már nem pusztán természetvédelmi kérdés. A tájhasználat-váltás gazdasági alkalmazkodás is. Ha egy hektár termelésének fenntartásához évről évre több beavatkozás szükséges, miközben nő a terméskiesés kockázata, előbb-utóbb érdemes kiszámolni az alternatívát is.
A klímaváltozás egyik kellemetlen következménye, hogy korábban biztosnak hitt adottságokat tesz bizonytalanná. A magyar mezőgazdaságban a víz már most meghatározó termelési tényező, jelentősége pedig várhatóan tovább nő. Emiatt a következő évek egyik komoly kérdése nem egyszerűen az lesz, hogyan juttassunk több vizet a földekre. Hanem az, hogyan alakítsuk úgy a tájat, hogy amikor megérkezik a víz, legyen hol maradnia.
