Mérjük a kibocsátást, csökkentjük az energiafogyasztást, fenntarthatósági célokat írunk a stratégiába. Közben ugyanabban a szervezetben előfordulhat, hogy emberek nem mernek megszólalni egy meetingen, hónapokig görgetnek maguk előtt egy konfliktust, vagy egyetlen vezetői mondat elég ahhoz, hogy valaki többé ne mondja el, amit gondol. Furcsa helyzet: a természeti környezetünkkel hosszú távú, felelős kapcsolatot szeretnénk kialakítani, miközben egymással ez sokszor még mindig nehezen megy.
A fenntarthatóság a tárgyalóban is elkezdődik
Amikor fenntarthatóságról beszélünk, gyorsan előkerül az energia, a víz, a hulladék, a kibocsátás vagy a beszállítói lánc. A hétfő délelőtti értekezlet légkörét ritkábban soroljuk ide. Pedig egy szervezet működéséről sokat elmond, mi történik akkor, amikor valaki vitatkozik, hibázik, nemet mond vagy egyszerűen másképp gondolkodik.
Van-e tere az ellenvéleménynek? Meghallgatják azt, aki problémát jelez? Mi történik azzal, aki egy döntés hosszabb távú következményeire figyelmeztet? Lehet-e azt mondani egy vezetőnek, hogy valami rossz irányba tart?
Ezek vállalati kultúrával kapcsolatos kérdések, mégis van környezeti jelentőségük. A fenntarthatósági problémák jelentős része ugyanis együttműködést kíván. Az energiafelhasználás csökkentéséhez az üzemeltetés, a pénzügy és a beszerzés közös munkájára lehet szükség. Egy vízveszteséget valakinek észre kell vennie és jeleznie. A beszállítói kockázatoknak el kell jutniuk ahhoz, aki képes változtatni.
Ahol az emberek megtanulják, hogy bizonyos dolgokról jobb hallgatni, ott fontos információk is könnyebben maradnak kimondatlanul.
A klímaváltozás ráadásul olyan helyzeteket hoz a vállalatok életébe, amelyekre sokszor nincs kész forgatókönyv. Hőség, vízhiány, energiaár-ingadozás, ellátási zavar vagy új szabályozás esetén gyorsan kell információt gyűjteni, alkalmazkodni és dönteni. Ehhez olyan szervezeti kultúra kell, ahol a rossz hírek is eljuthatnak a döntéshozókig.
Meddig lehet mindent erőforrásként kezelni?
A vállalati nyelv érdekes módon ugyanazt a kifejezést használja az emberre és a természetre: erőforrás.
Önmagában ezzel nincs probléma. A gazdasági működéshez kapacitásokat, költségeket és teljesítményt kell mérni. A gond ott kezdődik, amikor mindent kizárólag abból a szempontból nézünk, mennyit lehet még kivenni belőle.
Egy munkatárs még elbír egy újabb projektet. Egy csapat kibír még egy hajrát. Egy termőterület még elvisel egy intenzívebb szezont. Egy vízkészletből még valamennyit ki lehet venni. A beszállító talán még lejjebb tudja vinni az árat.
Rövid ideig ez működhet.
A természet esetében pontosan tudjuk, mi történhet tartós túlterhelésnél. Romlik a talaj állapota, csökkenhet a vízkészlet, sérülhet egy élőhely regenerációs képessége. Az emberi rendszerekben más szavakat használunk: kiégés, fluktuáció, motivációvesztés, bizalomhiány.
Minden rendszernek van terhelhetősége.
Ez az egyik pont, ahol az emberi és a környezeti fenntarthatóság gondolkodásmódja találkozik. Nem azért, mert egy jó munkahely automatikusan alacsonyabb karbonkibocsátást produkál. Ilyen egyszerű összefüggés nincs. A hosszú távú működés azonban mindkét esetben megköveteli, hogy észrevegyük a határokat.
Ha egy vállalat kizárólag a következő negyedév eredményére figyel, nehezebb lehet olyan beruházást elfogadnia, amelynek haszna csak évek múlva jelentkezik. Ugyanez igaz az emberi oldalra is: a folyamatos túlterhelés rövid távon növelheti a teljesítményt, miközben hosszabb távon éppen a működőképességet gyengítheti.
A fenntarthatóság egyik alapja ezért a regeneráció képességének megőrzése – akár természeti, akár emberi rendszerről beszélünk.
A zöld átmenethez beszélni is tudni kell egymással
A klímavédelem és az alkalmazkodás tele van olyan problémákkal, amelyeket egyetlen szereplő nem tud megoldani.
Egy vállalat csökkentheti saját energiafogyasztását, de a teljes értéklánc kibocsátásához már szüksége van a beszállítóira. Egy gyár takarékoskodhat a vízzel, miközben ugyanabból a vízkészletből települések, mezőgazdasági termelők és természetes élőhelyek is részesednek. Egy város fejlesztheti a közösségi közlekedést, de annak eredményét végül az ott élők döntései is alakítják.
Az együttműködéshez pedig olyan kommunikáció kell, amely az érdekellentéteket is elbírja.
A fenntarthatósági átmenetben ezekből bőven akad. Ami egy vállalat számára költségcsökkentés, az a beszállítónak komoly beruházás lehet. Ami egy településnek munkahelyteremtő fejlesztés, az a környéken élők számára nagyobb forgalmat vagy fokozott vízhasználatot jelenthet. Ami ma olcsóbb megoldásnak tűnik, néhány év múlva jelentős környezeti költséget okozhat.
Ezeket a helyzeteket tárgyalással, információmegosztással és konfliktuskezeléssel lehet végigvinni. Ehhez bizalomra is szükség van.
A zöld átmenet egyik kevésbé látványos infrastruktúrája maga a bizalom.
Ha nincs, minden együttműködés nehezebb. Több ellenőrzésre, biztosítékra és védekezésre van szükség. Ha van, hamarabb kerülnek felszínre a problémák, könnyebb információt megosztani, és nagyobb esély van arra, hogy egy rosszul működő gyakorlaton közösen változtassanak.
Egy meetingen is látszik, milyen szervezetben dolgozunk
Az ESG-ben külön betűvel jelöljük a környezeti, társadalmi és vállalatirányítási kérdéseket. A hétköznapi működésben ezek sokkal nehezebben választhatók szét.
Egy beruházási döntés egyszerre érintheti az energiafogyasztást, a dolgozókat, a helyi közösséget és a vezetői felelősséget. Egy beszállító kiválasztásának lehet környezeti, emberi és üzleti következménye. Egy klímakockázatról pedig hiába áll rendelkezésre kiváló adat, ha senki nem meri közölni, hogy a jelenlegi döntés rossz.
Talán ezért érdemes egy szervezet fenntarthatósági kultúráját néha egészen hétköznapi helyeken vizsgálni.
Például egy értekezleten.
Ki beszél? Kit hallgatnak meg? Mi történik, amikor valaki rossz hírt hoz? El lehet mondani egy vezetőnek, hogy tévedett? Van idő megvizsgálni egy döntés hosszabb távú következményeit? Számít annak a véleménye, akinek kevesebb hatalma van?
Egy ESG-jelentés ezekre ritkán ad választ. Pedig sokat elárulnak arról, hogyan gondolkodik egy közösség felelősségről, korlátokról és következményekről.
A természeti környezetünkkel való kapcsolatunk sem egy külön világban alakul. Ugyanazok az emberek hozzák a beruházási döntéseket, tárgyalnak a partnerekkel, osztják el a pénzt, választanak beszállítót és döntik el, melyik szempont mennyit nyom a latban. Talán ezért a fenntarthatóság egyik érdekes kérdése jóval egyszerűbb, mint egy karbonmérleg: hogyan bánunk azzal, ami és aki ránk van bízva?
