Egyre többen érzik úgy, hogy a jövő nem ígéret, hanem fenyegetés. A klímaváltozásról szóló hírek, a folyamatos válságnarratívák és a bizonytalanság nemcsak a döntéseinket, hanem a lelkiállapotunkat is formálják. De vajon normális ez az érzés? És hogyan lehet együtt élni vele úgy, hogy ne bénítson meg? Elemző interjú Csizmadia Máté pszichológussal a jövőszorongásról, klímaszorongásról és a konstruktív remény lehetőségéről.
„Félelem plusz információ hiány egyenlő szorongás”
– Találkozol-e olyan emberekkel, akik nem tudják pontosan megnevezni, mi nyomasztja őket, mégis erős jövővel kapcsolatos szorongást élnek meg?
„A jövővel kapcsolatos szorongás egy általános, kultúrától független, emberi jelenség. Vélhetően mindenki érezte már az élete során. Magát a szorongást az különbözteti meg a félelemtől, hogy míg a félelem tárgya általában ismert – például félek a macskáktól –, addig a szorongásnak nincs ismert tárgya. Mondhatjuk, hogy félelem plusz információ hiány egyenlő szorongás.
A jövő, mivel nem ismert, számos bizonytalanságot hordoz, ezért a szorongás egy nagyon hasznos evolúciós eszköz arra, hogy felkészüljünk rá. Segít fókuszálni, segít számba venni a veszélyeket, a lehetőségeimet és az eszközeimet. Önmagában tehát nem negatív dolog, sőt az optimális teljesítményhez elengedhetetlen bizonyos mértéke.
A klímaváltozással kapcsolatban azonban két fontos probléma jelenik meg. Az egyik a szorongás mértéke, ami ha túl magas, megakadályozhatja a cselekvést. A másik a klímaváltozás különleges volta; túl nagy, túl absztrakt, túl összetett, időben és térben elválhat a cselekvéstől, az okai és megoldásai számosak. Egy igazi ördögi probléma (wicked problem), amivel kapcsolatban nehéz bármit is számba venni és felkészülni rá.
Ezért sokan nem tudják pontosan megnevezni, mit éreznek. Van, aki az eldobható pelenkák halmozódó tömegének látványa miatt beszél klímaszorongásról, más egy letarolt erdő látványa miatt. Az előbbi inkább bűntudat, az utóbbi inkább gyász. Ha viszont sikerül megfogalmazni, mi aggaszt minket pontosan, tárgyat kap a szorongás, félelemmé válik, amivel már könnyebb megbirkózni.”
„Modern koponyánkban kőkorszaki elme”
– Miért terheli meg mentálisan az embereket a klímaváltozásról szóló folyamatos információáramlás?
„Alapvetően érzékenyek vagyunk a negatív hírekre, ennek evolúciós okai vannak. Előnyösebb volt fokozott figyelmet fordítani a potenciális veszélyekre, mert az életünk múlott rajta.
Az evolúciós pszichológiában van egy mondás: ‘Modern koponyánkban kőkorszaki elme’. Hiába változott meg körülöttünk a világ, a mentális programjaink még mindig a vadászó, gyűjtögető ősünkéhez hasonulnak. Nehezen különböztetjük meg az azonnali, közvetlen fizikai veszélyt az elvontabb, távoli fenyegetésektől. Legalábbis fiziológiás szinten.
Ha olvasunk egy hírt egy terrortámadásról vagy egy erdőtűzről, az bennünk is stresszreakciót indíthat el. Az empátia révén átélhetjük az áldozatok szenvedését. Az információs kavalkád miatt ráadásul gyakran tudatosan játszanak rá ezekre a jellemzőinkre. Richard Nixon mondta: ‘Az emberek a félelemre reagálnak, nem a szeretetre.’ A hírek egyre fenyegetőbb tálalása részben erre épít.
A figyelmünk hozzászokik, fárad, ezért a folyamat fokozódik. Egy globalizált világban nehéz elbújni előle, történjék bárhol a katasztrófa. Ugyanakkor ahhoz, hogy az emberiség cselekedni tudjon, szükség van arra, hogy megérintsenek minket ezek a folyamatok, még ha látszólag távol is vannak tőlünk.”
Remény a bizonytalanság terében
– Mit jelent az a remény, amely nem tagadja a valóságot, mégis segít cselekvőképesnek maradni?
„A remény pszichológiai szempontból rendkívül összetett jelenség. Jelentős hatással lehet a cselekedeteinkre, hiánya kétségbeeséshez és az életkedv elvesztéséhez vezethet, létezése evolúciós előny.
Van olyan kutatás, amely szerint a remény akkor a legerősebb, amikor az aggodalmunk magas és a célelérés valószínűsége alacsony. Miért kellene reménykedni, ha biztosak vagyunk a sikerben? Ez különbözteti meg az optimizmustól is. A remény inkább a bizonytalansághoz kapcsolódik, nem a biztos kimenetelhez, hanem a lehetőséghez.
Maria Ojala szerint a remény olyan érzelem, amelyet az a felismerés vált ki, hogy egy probléma javulhat. Stotland úgy fogalmaz: ‘a remény a cél elérésével kapcsolatos várakozás rövidített kifejezése’.
A káros remény a valóság tagadásán alapul, nem ösztönöz cselekvésre, vagy irreális küzdelembe hajszol. A konstruktív remény nem tagadja a valóságot, és épít a küzdelem lehetséges szereplőire, például fiatalokra, tudósokra. Arra a kérdésre viszont, hogy mikor kell feladni valamit és mikor érdemes tovább reménykedni, nincs tudományosan megalapozott, egyértelmű válasz.”
A klímaszorongás racionális
– Miért fontos, hogy társadalmi szinten is beszéljünk ezekről a mentális hatásokról?
„A klímaváltozás túl nagy és összetett probléma. A cselekedetek és a hatások időben és térben is elválhatnak egymástól. Ezt nevezik viselkedés–hatás szakadéknak. Teszek egy klímabarát lépést, például nem eszek húst, de a klímaválság ettől még nem múlik el. Ilyenkor azt érezhetem, hogy nincs hatásom a folyamatra.
A klímaváltozást attribúciós többértelműség is jellemzi. Egy jelenségnek több oka lehet, több magyarázattal és több megoldással. Ez információs túlterheléshez vezethet, aminek következtében már semmiben sem lehetek biztos.
Ilyenkor a ‘Harcolj vagy menekülj!’ reakció nem működik. Egy harmadik reakció marad, mégpedig a ledermedés. Ezt nevezik környezeti dermedtségnek. Igyekszünk nem foglalkozni a problémával, mert úgy érezzük, nem tudjuk megoldani. Fontos, hogy az egyén ne maradjon egyedül ezekkel az érzésekkel. Ugyanakkor azt is el kell kerülni, hogy a klímaválság mentális hatásait pusztán egyéni terápiával próbáljuk kiiktatni. A klímaválságtól való szorongás racionális, nem patológiás. Ahhoz, hogy érdemben foglalkozni tudjunk a kiváltó okokkal, bizonyos mértékben szükség van rá.”
