Az éghajlatváltozás jogi megítélése sokáig a politikai vállalások és a diplomáciai kompromisszumok szintjén maradt. 2025 nyarán azonban a nemzetközi jog legfelsőbb bírói fóruma olyan értelmezési keretet adott, amely mellett az állami klímapolitika már nem pusztán ambíciók kérdése. A hágai Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleménye világossá tette, hogy az éghajlatvédelem az általános nemzetközi jog része és az államok mozgástere jogilag is mérhető határok közé került.
Nem százalékok, hanem jogi mércék számítanak
A közbeszédben gyakran az a kérdés, hogy mekkora kibocsátáscsökkentésre kötelesek az államok. A Bíróság megközelítése tudatosan nem számszerű. Nem azért, mert a számok érdektelenek lennének, hanem mert a nemzetközi jog másképp határozza meg a kötelezettségeket. A Párizsi Megállapodás nem ír elő államonként rögzített kibocsátási kvótákat, de ez nem jelent jogi szabadságot.
A vélemény szerint az államokat szigorú gondossági kötelezettség terheli. Nem az a döntő, hogy mit vállalnak papíron, hanem az, hogy vállalásaik és intézkedéseik összhangban állnak-e a klímatudomány aktuális állásával és együttesen alkalmasak-e a másfél fokos cél elérésére. Az ambíció nem politikai szlogen, hanem jogi követelmény, az állam köteles minden tőle ésszerűen elvárható lépést megtenni az éghajlati kockázatok csökkentése érdekében.
Ez az értelmezés átértékeli a nemzetileg meghatározott hozzájárulások szerepét is. Az NDC-k nem önminősítő dokumentumok, hanem olyan vállalások, amelyek jogi szempontból is értékelhetők. Az állam nem döntheti el egyedül, hogy intézkedései elegendőek-e.
Szabad eszközválasztás, korlátozott eredmény
A nemzetközi jog továbbra sem mondja meg, hogy egy állam pontosan milyen klímapolitikai eszközöket alkalmazzon. Az intézkedések formája nemzeti hatáskör marad, legyen szó szabályozásról, ösztönzőkről vagy beruházási döntésekről. Ami megváltozott, az az eredmény jogi jelentősége. Ha az alkalmazott eszközök összességükben nem alkalmasak az éghajlati kockázatok érdemi csökkentésére, az nem csupán szakpolitikai kudarc, hanem nemzetközi jogi problémává válhat.
A Bíróság hangsúlyozta, hogy az államok nem hagyhatják figyelmen kívül a tudományos konszenzust. Az IPCC megállapításai jogilag releváns mércévé váltak, amelyekhez az állami döntéseknek igazodniuk kell. A „nem tudtuk” érvelés a klímaváltozás esetében többé nem elfogadható. A megelőzés elve előtérbe került; a jogsértés nem csak utólag, a károk bekövetkeztekor értelmezhető, hanem már akkor is, ha az állam elmulasztja a szükséges szabályozási és intézményi lépéseket.
Állami felelősség és a klímakárok kérdése
Az egyik legérzékenyebb kérdés az, hogy felelőssé tehetők-e az államok az éghajlatváltozás okozta károkért. A Bíróság nem mondja ki, hogy minden kibocsátás automatikusan jogellenes, de rögzíti, hogy a határokon átnyúló környezeti károk megelőzésének szokásjogi kötelezettsége kiterjed az éghajlati rendszer védelmére is.
A jogellenesség kulcsa nem az emisszió puszta ténye, hanem az, hogy az állam nem alakít ki megfelelő szabályozást, nem mérlegeli a kockázatokat, vagy nem tesz érdemi lépéseket azok csökkentésére. Ha kötelezettségszegés megállapítható, akkor elvileg megnyílhat az út a klasszikus jogkövetkezmények felé, vagyis a jogsértő magatartás megszüntetésére, a megismétlődés kizárására és akár kártérítésre is.
A Bíróság külön kitért arra, hogy a tudomány fejlődése lehetővé teszi a történeti és jelenlegi kibocsátások hozzárendelését az egyes államokhoz. Az ok-okozati összefüggések vizsgálata esetről esetre történik, de a felelősség elvi lehetősége immár egyértelműen fennáll.
Fosszilis beruházások és a kilépés jogi határai
A döntés fontos üzenetet hordoz a fosszilis beruházásokkal kapcsolatban is. A Bíróság nem vezet be általános tilalmat, de az állami engedélyezési felelősséget helyezi a középpontba. Az állam köteles felmérni az általa engedélyezett tevékenységek klímahatásait és biztosítani, hogy azok ne veszélyeztessék az éghajlati rendszer védelmét. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a hosszú távú fosszilis projektek egyre nehezebben egyeztethetők össze a gondossági kötelezettséggel.
A vélemény egyúttal lezár egy régóta vitatott kérdést is, kiléphet-e egy állam a klímajogi kötelezettségek alól a Párizsi Megállapodás felmondásával. A válasz egyértelmű. A megelőzés és a jóhiszemű együttműködés kötelezettsége szokásjogi alapon minden államot terhel, függetlenül attól, hogy részes-e egy adott egyezményben. A kilépés politikai döntés lehet, de jogi értelemben nem jelent felmentést az éghajlatvédelemmel kapcsolatos alapvető kötelezettségek alól. Címkék: klímajog, nemzetközi jog, éghajlatvédelem, állami felelősség, Párizsi Megállapodás
