Egyre komolyabban vizsgálják, hogy mesterségesen lehűthető lenne a Föld, ha visszavernénk a napfény egy részét az űrbe. Ami néhány éve még sci-fi volt, ma már modellek és számítások tárgya. De meddig mehet el az emberiség, ha a bolygó túlmelegszik?
Amikor a klímavédelem már nem csak csökkentésről szól
A klímapolitika évtizedeken át egy viszonylag világos logikát követett, csökkenteni kell a kibocsátást, át kell alakítani az energiarendszert, hatékonyabbá kell tenni a gazdaságot. Az ESG-stratégiák is erre épültek. Dekarbonizáció, energiahatékonyság, zöld finanszírozás. A cél az volt, hogy a probléma gyökerét kezeljük.
Az utóbbi években azonban egyre gyakrabban kerül elő egy másik irány, mi történik akkor, ha a kibocsátáscsökkentés nem halad elég gyorsan? Ha a hőmérséklet-emelkedés közel kerül a kritikus küszöbökhöz? Ekkor lép be a képbe a geomérnökség, azon belül is a napfény-visszaverés gondolata. Az alapötlet egyszerűnek tűnik; ha kevesebb napsugárzás éri el a felszínt, csökkenhet a felmelegedés üteme.
A természet már mutatott erre példát. Az 1991-es Pinatubo hegy kitörése után a légkörbe jutó részecskék ideiglenesen globális hűtést okoztak. A tudomány ezt a jelenséget modellezi tovább mesterséges környezetben. A különbség azonban óriási, ami a természetben véletlenszerű esemény, az emberi beavatkozásként tudatos döntés lenne.
Ma már nemcsak elméleti viták zajlanak. Részletes klímamodellek vizsgálják, milyen anyagok, milyen mennyiségben és milyen magasságban lennének képesek visszaverni a napfényt. Egyes számítások szerint akár 1–2 °C-os globális hűtés is elérhető lenne. Ez már olyan mérték, amely érdemben befolyásolná az éghajlati kockázatokat.
Gyémántpor, kén és más radikális ötletek
A legvitatottabb javaslatok között szerepel a sztratoszférába juttatott részecskék alkalmazása. A korábbi elképzelések főként kén-dioxidra épültek, mivel a vulkánkitörések során is ez játszik szerepet a hűtő hatásban. Az újabb modellek azonban alternatív anyagokat is vizsgálnak, például kalcitot, alumínium-oxidot, sőt szintetikus gyémántot.
A gyémántpor különösen figyelemfelkeltő. A modellek szerint hatékonyan veri vissza a napsugárzást, kémiailag viszonylag stabil, és kevésbé járna olyan mellékhatásokkal, mint a savas eső vagy az ózonréteg károsodása. A számítások alapján évi több millió tonna részecske juttatásával akár 1,6 °C-os hűtés is elérhető lenne.
A kérdés azonban nem csak az, hogy működne-e. A költségbecslések százbillió dolláros nagyságrendről beszélnek. Ipari léptékű gyártásra, speciális repülőgépekre és folyamatos globális koordinációra lenne szükség. Ez nem egy egyszeri beavatkozás, hanem évtizedeken át fenntartandó rendszer.
És itt jön a legnagyobb dilemmák egyike. A napfény visszaverése nem csökkenti a légkörben lévő szén-dioxid mennyiségét. Ha a program bármilyen okból leállna, a felhalmozott üvegházhatású gázok miatt a hőmérséklet gyors emelkedése következhetne be. A technológia tehát időt nyerhet, de függőséget is teremthet.
Technológiai vészfék vagy morális kockázat?
A geomérnökség nem csupán tudományos kérdés, hanem stratégiai és vállalatirányítási dilemma is. Az ESG-keretrendszer egyik alapelve, hogy a kockázatokat előre kell látni és felelősen kell kezelni. A napfény szabályozása azonban globális léptékű beavatkozás, amelynek hatásai nem állnak meg országhatároknál.
Ki döntene egy ilyen programról? Egyetlen állam? Nemzetközi koalíció? Globális intézmény? Jelenleg nincs olyan átfogó jogi keretrendszer, amely világosan meghatározná az ilyen beavatkozások irányítását. A governance dimenzió itt kulcskérdéssé válik.
Befektetői oldalról is új típusú kockázatok jelennek meg. Finanszírozható-e egy olyan projekt, amely potenciálisan átrendezi a globális éghajlati mintákat? Hogyan értékelhető a reputációs, geopolitikai és szabályozási bizonytalanság? A fenntarthatósági jelentések ma elsősorban kibocsátási adatokra és energiaátmenetre fókuszálnak. A klímaintervenció azonban új kategóriát nyitna a kockázatelemzésben.
Ráadásul fennáll a morális kockázat. Ha a piac és a politika elhiszi, hogy létezik egy gyors technológiai „vészfék”, csökkenhet a dekarbonizáció sürgető ereje. A geomérnökség így akaratlanul is lassíthatja a strukturális átalakulást.
Megoldás vagy figyelmeztetés?
A napfény visszaverésének gondolata egyszerre lenyűgöző és nyugtalanító. Lenyűgöző, mert megmutatja, mire képes a modern tudomány. Nyugtalanító, mert azt jelzi, a hagyományos klímapolitikai eszközök nem haladnak elég gyorsan.
A kutatók többsége hangsúlyozza, hogy a geomérnökség nem helyettesítheti a kibocsátáscsökkentést. Legfeljebb kiegészítő, vészhelyzeti eszközként jöhet szóba és csak széles körű nemzetközi konszenzus mellett. Közben egyre intenzívebb kutatások zajlanak a monitoringrendszerekről, a regionális hatásokról és a hosszú távú kockázatokról is.
Címkék: geomérnökség, klímaváltozás, napfény visszaverése, ESG stratégia, klímakockázat
