Este nyolc óra van. Az üzlet lassan bezár, a polcokról lekerülnek azok a termékek, amelyeket másnap már nem lehet értékesíteni. Egy kívülálló számára ezek talán csak dobozok és csomagolások. Valójában mindegyik mögött egy döntés áll. Hulladék lesz belőle, vagy valakinek a másnapi reggelije? Az élelmiszermentés erről az egyetlen pillanatról szól – és arról a sok emberről, akik nap mint nap azért dolgoznak, hogy minél kevesebb étel végezze a szemetesben.
Az étel nem attól válik hulladékká, hogy már senki sem venné meg
Sokak fejében még mindig él az a tévhit, hogy amit egy bolt már nem tud eladni, az biztosan fogyaszthatatlan. Pedig ez a legtöbbször nincs így. Egy közelgő lejárati idő, egy sérült csomagolás vagy egy szezonváltás miatt rengeteg olyan termék kerül le a polcokról, amelynek semmi baja nincs.
Egy doboz tej ugyanaz marad attól, hogy már csak két nap van hátra a minőségmegőrzési idejéből. Egy vekni kenyér sem lesz rossz attól, hogy estére nem fogyott el. A zöldség és a gyümölcs sem veszít az értékéből azért, mert már nem olyan mutatós, mint amikor reggel kirakták.
A kérdés ilyenkor már nem az, hogy ehető-e, hanem az, hogy mi történik vele a következő néhány órában.
Korábban erre a válasz sok esetben egyszerű volt: hulladék. Ma azonban egyre több üzletben egészen más út vár ezekre a termékekre. Gondosan kiválogatják őket, ellenőrzik, dokumentálják, majd rövid időn belül átadják olyan szervezeteknek, amelyek eljuttatják azokat a rászorulókhoz.
Kívülről nézve ez néhány rekesz áru mozgatásának tűnik. A háttérben azonban egy pontosan összehangolt folyamat működik, ahol az időnek legalább akkora szerepe van, mint a szervezettségnek.
Egy program, amelyet emberek működtetnek
Az élelmiszermentésről gyakran számokban beszélünk. Hány tonna élelmiszer menekült meg? Hány család kapott segítséget? Hány kilogrammal csökkent a hulladék mennyisége? Ezek fontos adatok, de könnyen háttérbe szorítják azokat az embereket, akik nélkül egyetlen program sem működne.
Minden üzletben vannak munkatársak, akik a napi feladataik mellett külön figyelmet fordítanak arra, hogy a még fogyasztható termékek ne vesszenek kárba. Ők azok, akik átnézik az árut, elkülönítik a felajánlható termékeket, gondoskodnak arról, hogy minden megfeleljen az előírásoknak, majd előkészítik az átadásra.
Ez kívülről rutinfeladatnak tűnhet, valójában azonban nagy felelősség. Az élelmiszerbiztonsági szabályokat ugyanúgy be kell tartani, mint a pontos nyomon követhetőséget. Mindezt úgy, hogy az áruház mindennapi működése közben erre gyakran csak rövid idő áll rendelkezésre.
A program sikerének kulcsa ezért nem kizárólag a logisztika vagy a jól felépített folyamatok. Legalább ennyire múlik azokon az embereken, akik hisznek abban, hogy egy még fogyasztható terméknek nem a hulladéktárolóban van a helye.
A pazarlás ára jóval nagyobb, mint egy kidobott szendvics
Amikor egy élelmiszer a kukába kerül, elsőre csak magát a terméket látjuk elveszni, pedig addigra már hosszú utat tett meg.
A kenyérhez meg kellett termelni a gabonát, learatni, megőrölni, megsütni, becsomagolni és elszállítani. A tej mögött ott van a takarmány, a gazdaságok munkája, a feldolgozás, a hűtés és a szállítás. Egy alma mögött hónapok gondozása, öntözése és betakarítása áll.
Ha ez az élelmiszer végül hulladékká válik, nemcsak maga az étel vész el. Kárba vész minden energia, víz, munka és költség is, amelyet az előállításába fektettek.
Éppen ezért vált az élelmiszermentés az elmúlt években egyre fontosabb témává. Nem azért, mert hirtelen több lett a felesleg, hanem mert egyre többen ismerték fel, hogy a legfenntarthatóbb élelmiszer az, amelyet már egyszer elkészítettek, és végül valóban elfogyasztanak.
Ebben a szemléletben már nem a hulladék kezelése a legfontosabb feladat, hanem az, hogy maga a hulladék lehetőleg létre se jöjjön.
Egyetlen döntés sok ember életére hat
A Magyar Élelmiszerbank Egyesület évek óta azon dolgozik, hogy a még fogyasztható élelmiszerek minél gyorsabban eljussanak azokhoz, akiknek valódi segítséget jelentenek. A rendszerhez csatlakozó vállalatok és üzletek nélkül azonban ez nem működhetne.
Ahogy azok nélkül a dolgozók nélkül sem, akik nap mint nap figyelnek arra, hogy mi menthető meg.
Az élelmiszermentés egyik legkülönlegesebb sajátossága éppen az, hogy szinte láthatatlan. A vásárlók többsége nem is találkozik vele. Nem látja a raktárban zajló válogatást, az esti előkészítést vagy a hajnali átvételeket. Mire másnap kinyitnak az üzletek, a termékek már új helyre kerültek.
Talán éppen ezért keveset beszélünk róla. Pedig minden egyes átadott rekesz mögött ugyanaz a gondolat húzódik meg, mégpedig ami még értéket képvisel, annak nem szabad hulladékká válnia.
Ez a szemlélet ma már jóval túlmutat az adományozáson. Arról szól, hogy felelősebben bánjunk azzal, amit előállítottunk, hogy egy élelmiszer útja ne ott érjen véget, ahol már nem lehet eladni, hanem ott, ahol valóban betölti azt a szerepet, amiért létrejött.
Végső soron az élelmiszer legfontosabb feladata mindig ugyanaz marad, hogy embereket tápláljon. Néha ehhez valóban csak egyetlen döntés kell, hogy a következő állomás ne a szemetes legyen, hanem egy család asztala.
