Sokan érzik azt, hogy elfáradtak, kiüresedtek, mégsem tudnak vagy mernek kilépni abból, amiben élnek vagy dolgoznak. Kívülről minden rendben van, belül viszont egyre nő a feszültség. Ez nem egyéni gyengeség kérdése – hanem egy olyan működési minta, amelyet idővel „normálisnak” kezdünk elhinni.
Amikor a túlélés lesz az alapállapot
A legtöbb ember nem egyik napról a másikra ég ki. Nincsenek nagy törések, látványos összeomlások. Inkább egy lassú elcsúszás történik, amelynek során a kezdeti lelkesedést felváltja a megszokás, majd az alkalmazkodás. Az, ami eleinte átmeneti feszültségnek tűnt, idővel állandó háttérzajjá válik. A fáradtság nem rendkívüli állapot, hanem a mindennapok része lesz.
Ebben a szakaszban még sokan azt gondolják, hogy „csak most nehéz”, „majd jobb lesz”, „mindenki így él”. A túlélés logikája ilyenkor láthatatlanul átveszi az irányítást. Nem arról szól, hogy jól vagy rosszul érezzük magunkat, hanem arról, hogy működjünk. A működés válik értékké önmagában, függetlenül attól, milyen áron történik.
Ez a logika nem kényszerít látványosan. Nem fenyeget, nem zsarol. Épp ellenkezőleg, elfogadja, sőt jutalmazza az alkalmazkodást. Aki bírja, az „erős”. Aki nem kérdez túl sokat, az „megbízható”. Aki továbbmegy akkor is, amikor már belül tiltakozik, az „érett”. Így lesz a túlélésből norma.
Az alkalmazkodás, amely lassan felemészt
Az alkalmazkodás önmagában nem probléma. Nélküle nem lehetne közösségekben, szervezetekben, rendszerekben élni. A gond akkor kezdődik, amikor az alkalmazkodás ára folyamatos önfeladás, és ez észrevétlenül válik elfogadottá. Amikor már nem kérdés, hogy mi fér bele emberileg, csak az, hogy mi fér bele működésileg.
Sokan ilyenkor sem mondják ki, hogy rosszul vannak. Hiszen nincs egyetlen konkrét ok. Nincs egyetlen rossz döntés, amelyre rá lehetne mutatni. A feszültség diffúz, szétterül a hétköznapokban. Megjelenik az ingerlékenységben, az érdektelenségben, a cinizmusban. Abban az érzésben, hogy „régen más voltam”, de már nem emlékszünk pontosan, mikor és hogyan változott meg minden.
A környezet közben visszaigazol. Ha mindenki fáradt, akkor ez az új normális. Ha mindenki panaszkodik, de senki nem lép, akkor a panaszkodás válik levezető szeleppé. A rendszer stabil marad, miközben az egyének belül kopnak. Ez az egyik legnagyobb csapda, hogy kívülről nincs krízis, ezért belül sincs jogunk annak megélni.
Ebben az állapotban sokan már nem is a változást keresik, hanem a magyarázatot arra, miért maradnak. És minél tovább maradnak, annál nehezebb elképzelni, hogy lehetne másképp. A megszokás biztonsága gyakran erősebb, mint az ismeretlen szabadsága.
Amikor a „normális” fogalma elcsúszik
Egy ponton túl már nem azt kérdezzük, hogy jól vagyunk-e, hanem azt, hogy „működik-e”. A normális fogalma elválik a jólléttől, és egyre inkább a terhelhetőséggel azonosul. Normális az, aki bírja. Normális az, aki nem panaszkodik. Normális az, aki alkalmazkodik.
Ez a szemlélet lassan kollektívvé válik. Nem egyéni döntések eredménye, hanem közös tanulási folyamat. Mindenki látja, mit jutalmaz a környezet, és ehhez igazítja a saját viselkedését. Így alakul ki az a paradox helyzet, hogy sokan érzik magukat rosszul, mégis kevesen kérdőjelezik meg a kereteket. Nem azért, mert ne lennének kritikusak, hanem mert a kritika nem tűnik hatékonynak.
Itt jelenik meg az a furcsa lojalitás, amely nem lelkesedésből fakad, hanem megszokásból. A helyzet, a munka, az életforma válik az egyetlen ismert keretté. Még akkor is ragaszkodunk hozzá, ha közben felemészt. Nem azért maradunk, mert jó, hanem mert ismerős.
Ez az a pont, ahol a belső feszültség már nem egyéni kérdés, hanem társadalmi jelenség. Amikor tömegesen hisszük el, hogy a kimerültség az élet természetes velejárója, akkor valójában egy olyan normát fogadunk el, amely hosszú távon mindannyiunkat gyengít.
Miért olyan nehéz kilépni, még akkor is, ha látjuk a problémát?
Sokan ilyenkor teszik fel a kérdést, hogy miért nem lépünk ki egyszerűen? Miért maradunk benne olyan helyzetekben, amelyekről pontosan tudjuk, hogy ártanak? A válasz ritkán egyetlen ok. A kilépés nemcsak döntés, hanem kockázat, és nem mindenki engedheti meg magának ugyanazokat a kockázatokat.
Emellett ott van a belső azonosulás is. Ha hosszú ideig egy rendszerben élünk, dolgozunk, működünk, az identitásunk részévé válik. A kilépés ilyenkor nemcsak változás, hanem veszteség is. Veszteség a megszokott szerepekben, a visszajelzésekben, a struktúrában. Sokszor nem azt féljük, hogy mi lesz, hanem azt, hogy kik leszünk nélküle.
Ezért fontos felismerni, hogy a maradás nem mindig tudatos választás. Gyakran inkább sodródás. Egy olyan állapot, amelyben a döntések hiánya is döntéssé válik. Amíg ezt nem látjuk tisztán, addig könnyű magunkat hibáztatni, és nehéz rendszerszinten gondolkodni.
A kiégés tehát nem elszigetelt probléma, hanem jelzés. Jelzés arról, hogy a „normális” fogalma elcsúszott, és olyan működési mintákat tartunk fenn, amelyek hosszú távon nem szolgálják sem az egyéni, sem a közös jóllétet. A kérdés nem az, hogy létezik-e ez a jelenség, hanem az, hogy mikor kezdjük el újraértelmezni, mit tekintünk elfogadhatónak.
