2026 januárjában úgy beszélünk Kína szén-dioxid-kibocsátásáról, mint egy történetről, amely még nem ért véget, csak épp a legutóbbi, 2025 harmadik negyedévéig látható adatok alapján már kirajzolódik a tét. A világ legnagyobb kibocsátója ekkor év/év alapon lényegében változatlan CO₂-szintet mutatott, folytatva azt a 2024 tavaszán indult mintázatot, amelyben a kibocsátás hol stagnál, hol kismértékben csökken. Ez elsőre megnyugtatónak tűnhet, de a részletek inkább azt üzenik, hogy nem egy stabil csökkenési pályát látunk, hanem egy kényes egyensúlyt, ahol az egyik szektor fékez, a másik közben gyorsít. És miközben 2026 elején a piacok, döntéshozók és vállalati stratégiák már a következő évek kötelezettségeire készülnek, a kérdés nem az, hogy „jók-e” ezek a számok, hanem az, hogy milyen mechanizmusok állnak mögöttük és mennyire tartósak.
Stagnálásnak látszik, valójában belső huzakodás
A legutóbbi elérhető negyedéves kép – 2025 harmadik negyedéve – azt mutatta, hogy a teljes CO₂-kibocsátás nagyjából a megelőző év azonos időszakának szintjén maradt. A headline tehát egyszerű, nem nőtt tovább. A valóság viszont összetettebb, mert ez az eredmény nem egyetlen „csodafegyverből” áll össze, hanem egymásnak feszülő ágazati trendekből.
A nehézipar egy része látványosan hűlt. A cement- és acélgyártás kibocsátása csökkent, ami szorosan összefügg az ingatlanpiac visszaesésével és az építőipari kereslet mérséklődésével. Ez a csökkenés azonban nem feltétlenül klímapolitikai áttörés, inkább gazdasági cikluslenyomat. Vagyis önmagában nem garantálja, hogy a kibocsátás tartósan alacsonyabb pályára áll, vagyis ha a kereslet visszajön, a kibocsátás is könnyen követheti.
Ezzel párhuzamosan a közlekedésből származó kibocsátás is lefelé mozdult. 2025 harmadik negyedévében a közlekedési üzemanyagokhoz köthető CO₂ nagyjából 5%-kal csökkent éves alapon, ami az elektromos járművek gyors terjedésével és az olajkereslet visszaesésével állt összefüggésben. A közlekedés itt valóban strukturálisabb sztori, mert technológiai váltásról szól, nem csak átmeneti keresletingadozásról. De még ez sem „tiszta” kép, mert miközben a közlekedés olajigénye csökkent, más szektorokban az olajfelhasználás nőtt, és ez részben ki is egyenlítette a pozitív hatást.
A stagnálás tehát 2026 januárjából visszanézve olyan, mint egy pillanatkép egy mozgó vonatról; a mozdony nem gyorsul, de a kocsikban belül átrendeződik a súly. Ez az átrendeződés dönti el, hogy a következő időszakban a kibocsátás valóban fordulóponthoz ér, vagy csak egy átmeneti szusszanást látunk.
Megújuló rekord, növekvő áraméhség
Ha van terület, ahol a trendek látványosak, az az áramtermelés. 2025 harmadik negyedévében – a legutóbbi nyilvános adatszelet szerint – a villamosenergia-kereslet növekedése felgyorsult, és az év első feléhez képest magasabb ütemet mutatott. A melegedő nyarak és a légkondicionálás terjedése itt már nem mellékszál, hanem érdemi rendszerszintű tényező, mert a nyári hónapokban a kereslet és a kapcsolódó terhelés különösen gyorsan nőtt.
A kulcsmondat mégsem a kereslet, hanem az, hogy mindezzel együtt az energiaszektor kibocsátása nem ugrott meg. Ennek fő oka az volt, hogy a nap- és szélenergia-termelés rendkívül erősen bővült. A napenergia-termelés közel 46%-kal, a szélenergia 11%-kal nőtt éves alapon ebben a negyedévben. Az év első kilenc hónapjában Kína 240 gigawatt napelemes és 61 gigawatt szélerőművi kapacitást telepített, ami újabb megújuló rekord felé mutatott. Ez a kapacitásbővítés tette lehetővé, hogy a nem fosszilis források a keresletnövekedés döntő részét lefedjék, és a fosszilis termelés csak a „maradékot” adja hozzá.
Fotó illusztráció Forrás Canva
A kép azonban itt is törékeny. A megújulók terjedése több ponton függ a szabályozási és piaci finomhangolástól, például attól, hogy az új árazási mechanizmusok miként alakítják a fejlesztők kockázatát és bevételi stabilitását, illetve hogy tartományi szinten milyen gyorsan és milyen paraméterekkel vezetik át a központi szabályokat a gyakorlatba. A megújuló növekedés üteme nem csak technológiai kérdés, hanem intézményi és piaci bizalom kérdése is.
És itt jön a 2026 eleji tanulság vállalati oldalról. Aki ellátási láncot, exportpiacot, beruházási tervet vagy energiakockázatot kezel, annak nem elég annyit látnia, hogy „Kína sok megújulót épít”. Az a kérdés, hogy ez a kapacitás tartósan képes-e lépést tartani az áraméhséggel, mert ha nem, a fosszilis termelés visszacsúszása nem automatikus, és a kibocsátás újra emelkedhet.
A vegyipar lett a „láthatatlan motor”
A 2025-ös adatok egyik legfontosabb üzenete, hogy miközben a közlekedés és az építőiparhoz kapcsolódó nehézipar csökkentette a terhelést, a vegyipar kibocsátása látványosan nőtt, és ezzel ellensúlyozta a kedvezőbb trendeket. A kibocsátás itt nem eltűnt, hanem átköltözött. Ez a fajta átrendeződés különösen fontos, mert a klímapálya alakítását gyakran az energiatermelésre és a közlekedésre szűkítjük, miközben bizonyos ipari ágazatok – mint a petrolkémia és a műanyagok világa – képesek „visszahozni” a megtakarítást.
A közlekedésen kívüli olajfelhasználás 2025-ben erősödött, nagyrészt a műanyagok és más vegyi termékek gyártásának megugrása miatt. A műanyag- és vegyianyag-termelést több tényező húzta, mint importhelyettesítés, exportnövekedés, valamint belföldi kereslet. A belföldi kereslet mögött van egy nagyon hétköznapi magyarázat, mégpedig a csomagolás. Az online kiskereskedelem és az ételkiszállítás felfutása a csomagolóanyagok iránti igényt tartósan megemeli, és ez a trend nehezen fordítható vissza pusztán technológiai oldalról.
Ebben a képben az a nyugtalanító, hogy a vegyipari kibocsátás nem egy „szennyező múlt”, hanem egy modern fogyasztási modell mellékterméke. Ha a szabályozás és az innováció csak a villanyautóra és a naperőműre fókuszál, miközben a termék- és csomagolási láncokban nem történik érdemi váltás, a nettó eredmény könnyen félrecsúszhat. 2026 januárjában ezért a vállalati fenntarthatósági stratégiák egyik legkeményebb kérdése nem az, hogy „mennyi megújulót veszünk”, hanem az, hogy hogyan alakítjuk a termékek anyag- és csomagolási döntéseit, és milyen iparági beszállítói kockázatokkal számolunk.
2026 elején a tét: korai csúcs vagy visszapattanás
A 2025 harmadik negyedévéig látható trendek alapján reális forgatókönyvnek tűnt, hogy az év végére a kibocsátás enyhén csökken, de az is, hogy minimális emelkedéssel zár. Objektíven egy 1% körüli elmozdulás nem feltétlenül „nagy történet”, stratégiailag mégis az. Kína korábban azt vállalta, hogy 2030 előtt éri el a kibocsátási csúcsot, de a konkrét csúcsév időzítését sokáig nyitva hagyta. Egy olyan év, amikor a kibocsátás ténylegesen csökken, erős jelzés lenne; egy olyan év, amikor visszakúszik, azt üzenheti, hogy a stagnálás még nem fordulat, csak átmenet.
Közben ott van a szén-dioxid-intenzitás kérdése is, hiszen a GDP egységére jutó kibocsátás csökkentésére kitűzött 2020–2025-ös cél a 2025-ös adatok alapján várhatóan nem teljesült, ami azt jelenti, hogy a következő időszakban meredekebb ütemű javulásra lehet szükség. Ez a fajta „később majd gyorsabban” logika mindig kockázatos, mert egyszerre terheli a szabályozást, az ipart, a hálózatokat és a társadalmi elfogadottságot.
A 2026-os év elején ezért a legfontosabb üzenet nem az, hogy Kína „megoldotta” a kibocsátási problémát, hanem az, hogy a rendszer a határán táncol. A megújulók rekordokat dönthetnek, a közlekedés gyorsan villamosodik, de közben a vegyipar és a fogyasztási szerkezet olyan növekedési csatornákat nyit, amelyek visszafeszítik a kibocsátást. A következő években az dönt, hogy ez az egyensúly átfordul-e tartós csökkenésbe, vagy a gazdasági szerkezet újra feljebb tolja a görbét.
