Nemzetközi divat lett a klímaszkeptikusság. Egyre több országban, vállalati vezetői nyilatkozatban és médiamegjelenésben jelenik meg az a hang, amely szerint a klímavédelem túl drága, túl bonyolult vagy éppen rosszkor érkezett. Mindez azonban furcsa ellentmondásban áll azzal, ami a gazdaság mélyebb rétegeiben történik. Miközben a klímaügy társadalmi és politikai támogatottsága hullámzik, az energia-, ipari és technológiai döntések jelentős része továbbra is az alkalmazkodás irányába mutat. A klímaváltozás nem tűnt el, csak átalakult az, ahogyan beszélünk róla és ahogyan kezeljük.
Klímafáradás és bizalomvesztés
Az elmúlt évek válságsorozata alapjaiban formálta át a társadalmi prioritásokat. A járvány, az energiaár-robbanás, a geopolitikai bizonytalanság és az infláció egyszerre terhelte meg a háztartásokat és a vállalatokat. Ebben a közegben a klímavédelem sokak szemében nem hosszú távú biztonsági kérdésként, hanem azonnali költségként jelent meg. A szkepszis jelentős része nem a tudományos tények tagadásából, hanem a túlterheltségből fakad. Amikor a mindennapi megélhetés kerül nyomás alá, a globális célok könnyen elvontnak tűnnek.
A klímapolitika kommunikációja sem mindig segített ezen. Az elmúlt évtizedben gyakran morális elvárásként, sőt életmódbeli számonkérésként jelent meg a fenntarthatóság ügye, miközben a gyakorlati előnyök lassabban váltak érzékelhetővé. A társadalmi támogatottság ezért sok helyen nem azért olvadt, mert megdőlt volna a klímaváltozás ténye, hanem mert a terhek és a hasznok időben és térben nem egyenletesen oszlottak el. A klímaszkeptikus hangulat ebben az értelemben inkább tünet, mint ok.
A piac logikája nem vitatkozik
A felszíni hangulatváltozás ellenére a gazdaság működési logikája jóval kevésbé érzelmi alapú. A vállalatok, pénzügyi intézmények és beszállítói láncok számára a klímaváltozás már rég nem véleménykérdés, hanem kockázati tényező. Szélsőséges időjárási események, ellátási zavarok, vízhiány, terméskiesések és infrastruktúra-károk jelennek meg a mérlegekben, biztosítási díjakban és beruházási döntésekben. Ezekre nem lehet kommunikációval válaszolni, csak alkalmazkodással.
fotó illusztráció Forrás Canva
Ezt a folyamatot jól mutatják a globális energiarendszer számai is. Egy londoni központú, független energiaelemző és kutatószervezet, az Ember, amely kifejezetten a villamosenergia-termelés szerkezetének változásait vizsgálja, legfrissebb elemzéseiben arra jutott, hogy a világ áramtermelésének már több mint 40 százaléka alacsony szén-dioxid-kibocsátású forrásból származik. Ez nem vállalás, nem célkitűzés, hanem mért adat, amely azt jelzi, hogy az energiarendszer átalakulása a napi működés szintjén zajlik, függetlenül attól, mennyire lelkes vagy éppen szkeptikus a közbeszéd.
A piac számára a klímavédelem egyre inkább nem ideológiai kérdés, hanem hatékonysági és versenyképességi tényező. Az olcsóbban termelhető, kiszámíthatóbb energiára épülő rendszerek hosszú távon stabilabb működést ígérnek, különösen olyan időszakban, amikor a geopolitikai kockázatok bármikor felboríthatják a hagyományos ellátási útvonalakat.
Csendes jó trendek
A klímavédelem látványos narratívái mögött közben egy kevésbé hangos, de annál meghatározóbb átalakulás zajlik. A megújuló energiaforrások terjedése ma már sok esetben nem zöld ügy, hanem üzemi racionalitás. A nap- és szélenergia-projektek világszerte rekordütemben épülnek, részben azért, mert a technológia olcsóbbá és gyorsabban telepíthetővé vált, részben pedig azért, mert a befektetők számára kiszámíthatóbb hozamot kínál.
Különösen beszédes példa, hogy 2023-ban Kína mintegy 217 gigawatt új napenergia-kapacitást helyezett üzembe. A gigawatt az erőművek teljesítőképességének mértéke, vagyis azt mutatja meg, mekkora energiatermelésre képesek ideális körülmények között. Ez a volumen önmagában meghaladta azt a napenergia-kapacitást, amely az Egyesült Államokban addig összesen kiépült. A számok azt jelzik, hogy a megújuló energia ma már nem kísérlet, hanem ipari léptékű infrastruktúra.
Miközben a klímavédelmi üzenetek sok helyen visszafogottabbá váltak, a beruházási döntések nem lassultak le. Sőt, globálisan már több forrás áramlik alacsony kibocsátású energiatermelésbe, mint fosszilis fejlesztésekbe. Ez azt sugallja, hogy a gazdaság egy része már túllépett a hitvitákon, és egyszerűen azt keresi, hol építhető fel a következő évtizedek működő energiarendszere.
Mi marad a zaj után
A klímaszkeptikus hangulat egyik legnagyobb kockázata nem az, hogy megállítja az átállást, hanem az, hogy elvonja a figyelmet a megvalósítás minőségéről. A klímavédelem jövője nem a hangos ígéreteken, hanem a működő rendszereken múlik. Az energiahatékonyság, a hálózatfejlesztés, a tárolási megoldások és az ipari alkalmazkodás kevésbé látványos, de sokkal tartósabb eredményeket hoz.
Európa ebben a folyamatban különösen érzékeny helyzetben van. Az ambiciózus célok adottak, a társadalmi és gazdasági tűrőképesség viszont véges. Ha a klímavédelem kézzelfogható előnyökkel – stabilabb ellátással, innovációval, munkahelyekkel – párosul, akkor a szkepticizmus gyorsan veszít az erejéből. Ha viszont kizárólag költségként jelenik meg, akkor a „divatos kétely” könnyen tartóssá válhat.
A most kirajzolódó trendek mégis arra utalnak, hogy a klímavédelem nem eltűnik, hanem átalakul. Kevésbé idealista, kevésbé hangos, viszont mélyebben beágyazott a gazdasági döntésekbe. Lehet, hogy a klímaszkepticizmus egy ideig menő marad, de a megoldások közben csendben épülnek tovább.
