A gazdasági nemnövekedés nem a visszafejlődésről szól, hanem arról, hogyan lehet egyensúlyt teremteni az ember, a gazdaság és a természet között. Egyre több közgazdász, filozófus és társadalomtudós vallja: a növekedés mítosza idejétmúlt – a jövő a minőségi, nem mennyiségi jólétben rejlik.

A modern világ egyik legmélyebb hite a növekedésbe vetett bizalom. A politikusok ígérik, a gazdaságpolitika feltételezi, a társadalmak pedig természetesnek veszik, hogy a fejlődés egyet jelent a gazdasági bővüléssel. Csakhogy az utóbbi évtizedekben egyre több gondolkodó figyelmeztet: ezen a pályán nem lehet a végtelenségig haladni. Az emberiség ökológiai lábnyoma már rég túllépte a bolygó eltartóképességét, miközben a növekedés hajszolása nem hoz arányos növekedést sem boldogságban, sem egészségben. Innen ered a nemnövekedés – vagy angolul degrowth – elmélete, amely szerint a valódi jólét nem a GDP-ben, hanem az emberi kapcsolatokban, közösségekben és ökológiai egyensúlyban mérhető.

A koncepció nem új. 1972-ben a Római Klub „A növekedés határai” című jelentése először mutatott rá tudományosan arra, hogy a végtelen gazdasági növekedés összeegyeztethetetlen a véges erőforrásokkal. Ugyanebben az évben az osztrák–francia filozófus André Gorz először nevezte néven a problémát, és kimondta: a kapitalizmus önmagát falja fel, ha nem képes megállni. A gondolatkör alapjait Nicholas Georgescu-Roegen teremtette meg, aki az entropia törvényeit – vagyis az energia és anyag visszafordíthatatlan átalakulását – beemelte a közgazdaságtanba. A növekedés, mondta, fizikai lehetetlenség, ha nem vesszük figyelembe a természet korlátait.

A 2000-es években a nemnövekedés eszméje újjáéledt Nyugat-Európában, különösen Franciaországban, ahol Serge Latouche és más közgazdászok a „fenntartható fejlődés” kifejezést is ellentmondásosnak tartották. Hiszen hogyan lehet valami egyszerre „fenntartható” és „növekedő”? A nemnövekedés tehát nem pesszimista mozgalom, hanem alternatív világlátás: a gazdaság célja nem a végtelen expanzió, hanem az emberi élet minőségének megőrzése a természetes korlátok között.

A jólét új értelmezése

A nemnövekedés hívei szerint a gazdaság nem cél, hanem eszköz – eszköz arra, hogy biztonságos, méltányos és egészséges életet biztosítson az embereknek. Ebből a szemszögből a GDP mint mutató torz képet ad, mert mindent egy kalap alá vesz: a kórházépítés ugyanúgy növeli, mint a autóbaleset utáni autójavítás költsége, a környezetszennyezés utólagos helyrehozása pedig éppúgy gazdasági „növekedésnek” számít, mint az oktatás vagy a megújuló energiák fejlesztése.

Simon Kuznets, a GDP megalkotója már a harmincas években figyelmeztetett: ez az érték nem a jólét vagy boldogság mércéje. Mégis, a politikai diskurzusban a GDP lett a siker szimbóluma. Pogátsa Zoltán közgazdász szerint ez az egyik legnagyobb illúzió, amelyen a modern társadalom nyugszik. A természetben minden növekedés lelassul és stabilizálódik – a fák, az élőlények, az ökoszisztémák egyaránt korlátok között fejlődnek. Csak az emberi gazdaság az, amely tagadja ezt a törvényszerűséget, miközben épp ezzel sodorja önmagát válságba.

A kapitalizmus logikája az „örök növekedés” dogmájára épül: a profitot újra be kell fektetni, a fogyasztást pedig állandóan ösztönözni. Csakhogy a végtelen növekedés a véges világban gazdasági, társadalmi és ökológiai paradoxon. Innen ered a nemnövekedés alapgondolata: a jólétet nem mennyiségi, hanem minőségi dimenziókban kell mérni. Nem az számít, mennyi dolgot birtoklunk, hanem hogy mennyire egészséges a környezetünk, mennyire kiegyensúlyozott a társadalom, és mennyi időnk jut valódi emberi kapcsolatokra.

Fotó illusztráció Forrás Canva

Jason Hickel antropológus, A kevesebb több című könyvében drámai példával érzékelteti ezt: egymillió font értékű könnygáz előállítása ugyanannyival növeli a GDP-t, mint egymillió font értékű megfizethető lakásé. A szám azonos – az érték azonban ég és föld. Hickel szerint a gazdaság valódi feladata az, hogy olyan javakat termeljen, amelyek növelik az emberek életminőségét és támogatják az ökológiai egyensúlyt, miközben a magas kibocsátású szektoroknak tudatosan vissza kell fogniuk növekedésüket.

A gondolat nem áll távol a magyar gazdaságelméleti hagyománytól sem. Polányi Károly már 1944-ben, „A nagy átalakulás” című művében kimondta: a gazdaságot nem szabad az emberi társadalmon kívülálló erőként kezelni. Ha a gazdaságot önálló rendszernek tekintjük, amelyhez az embereknek kell alkalmazkodniuk, akkor az értékek helyett a számok, az élet helyett a mechanizmusok fognak uralkodni. A nemnövekedés épp ennek az aránytévesztésnek a korrekciója.

A gyakorlatban: a „kevesebb” nem visszalépés

A nemnövekedés nem az ipar leállítását vagy a jólét eldobását jelenti, hanem egy tudatos, mértéktartó gazdasági újratervezést. A cél az anyag- és energiaáramlás csökkentése: kevesebb termelés, kevesebb szállítás, kevesebb hulladék – de több minőségi életidő, közösségi együttműködés és környezeti harmónia.

A gyakorlati javaslatok között szerepel a helyi termelés és fogyasztás erősítése, a közösségi ellátás fejlesztése, a városi zöld infrastruktúra és a közösségi gazdaságok támogatása. A munkaidő radikális csökkentése szintén kulcselem: ha kevesebbet dolgozunk, kevesebbet fogyasztunk, de több idő jut egészségre, oktatásra, családra és közösségre. Az „új jólét” alapja tehát nem a folyamatos termelés, hanem az idő, az egészség és az emberi kapcsolatok értéke.

A mozgalom gyakorlati oldalán egyre több város, szervezet és közösség kísérletezik „degrowth” stratégiákkal: helyi valutákkal, szövetkezeti tulajdonú rendszerekkel, közösségi energiatermeléssel és újrahasznosító gazdaságokkal. Ezek a példák azt mutatják, hogy a gazdasági lassítás nem a hiány, hanem a bőség új formája lehet – ahol az emberek nem több dolgokkal, hanem több kapcsolattal, biztonsággal és idővel élnek.

Kritikus hangok és dilemmák

Mint minden radikális eszme, a nemnövekedés is vitákat vált ki. Sokan azzal érvelnek, hogy a gazdasági növekedés hozta el a modern élet kényelmét: a vakcinákat, az orvostudományt, az oktatást, az infrastruktúrát. Emellett egyes országok – például a skandináv államok – képesek voltak a GDP növelése mellett csökkenteni a kibocsátásukat, tehát a gazdasági és környezeti célok elvileg összeegyeztethetők.

A kritikusok azt is felvetik, hogy nem minden ország engedheti meg magának a „nemnövekedést”: etikus-e a fejlődő régiók népeitől elvárni, hogy ők is lemondjanak a növekedésről, amikor a fejlett világ már évtizedek óta élvezi annak előnyeit? További dilemmát jelent, ki dönti el, mely termékek és szolgáltatások „szükségtelenek”, és hol húzódik a határ az elég és a túl sok között.

Mindezek ellenére egyre több szakértő vallja: a kérdés nem az, hogy lesz-e nemnövekedés, hanem hogy tudatosan vagy kényszerből történik meg. A bolygó biológiai korlátai ugyanis nem tárgyalhatók. A valódi tét az, hogy képesek leszünk-e átalakítani a gazdaságot még az összeomlás előtt.

Egyensúlyban az ember és a bolygó

A nemnövekedés eszméje valójában a gazdaság humanizálása. Arról szól, hogy a siker mércéje nem a fogyasztás, hanem a közösség ereje, a környezet egészsége és a lelki jóllét. Ez nem utópia, hanem új irány: a kevesebb anyagi hajszolás, a több emberi kapcsolat és a tudatosabb élet minősége.

A jövő gazdasága nem az, amelyik a legtöbbet termel, hanem az, amelyik a legjobban szolgálja az ember és a Föld érdekeit. A nemnövekedés így nem a múltba néz, hanem előre – egy olyan világ felé, ahol a gazdaság végre újra az emberért van, nem fordítva.