Nyáron egy kiszáradó kert, egy öntözési korlátozás vagy a vízhiány miatt szenvedő termőföld már senkit sem lep meg. Közben nap mint nap olyan vizet vezetünk el a környezetbe, amelyet előtte komoly infrastruktúrával és jelentős költséggel megtisztítottunk. Egyre fontosabb kérdés, hogy minden esetben ez-e a legjobb útja vagy a tisztított kommunális szennyvízre bizonyos helyzetekben új vízforrásként kellene tekintenünk.
A víz, amelyet már egyszer megtisztítottunk
A csap megnyitása még mindig azt az érzetet kelti, hogy a víz folyamatosan rendelkezésre áll. A természetben azonban egészen más folyamatok zajlanak. A hosszabb száraz időszakok, az aszály, a magas hőmérséklet és a vízigények együttesen egyre komolyabb kérdéssé teszik, honnan biztosítható elegendő víz a mezőgazdaság, az ipar és a települések számára. Ebben a helyzetben különösen érdekes az a vízmennyiség, amelyet már használunk, megtisztítunk, majd nagyrészt visszavezetünk a környezetbe.
A kommunális szennyvíz útja ugyanis nem ér véget akkor, amikor eltűnik a lefolyóban. A szennyvíztisztító telepeken több lépcsőben kezelik, hogy a kibocsátott víz megfeleljen az előírt követelményeknek. Innen azonban kétféleképpen is lehet gondolkodni. Az egyik szerint a feladat teljesült, a szennyezett vizet megtisztítottuk, az előírásoknak megfelelően kibocsátható. A másik már azt kérdezi, hogy érdemes-e elengedni egy már kezelt vízáramot, ha a közelben közben újabb vízkészleteket kell igénybe venni.
A víz-újrahasználat éppen ezt a gondolkodást fordítja meg. A tisztított kommunális szennyvíz megfelelő feltételek és szükség esetén további kezelés mellett olyan vízforrássá válhat, amely különböző célokra ismét felhasználható. Az Európai Unió szabályozása kifejezetten foglalkozik a kezelt települési szennyvízből visszanyert víz mezőgazdasági öntözési célú használatával. A 2020/741/EU rendelet 2023. június 26. óta alkalmazandó, és vízminőségi, monitoring-, engedélyezési és kockázatkezelési követelményeket határoz meg. A szabályozás céljai között a vízhiány mérséklése, a klímaalkalmazkodás és a körforgásos gazdaság támogatása is szerepel.
Ez fontos különbség. A víz újrahasználata nem azt jelenti, hogy a szennyvizet egyszerűen visszaforgatjuk. A felhasználás módja határozza meg az elvárt vízminőséget, ehhez pedig ellenőrzés, kockázatértékelés és adott esetben további kezelés kapcsolódik.
Az esőre várni egyre kockázatosabb stratégia
A tisztított szennyvíz egyik érdekes tulajdonsága éppen az, ami első pillantásra kevésbé látványos, viszonylag kiszámíthatóan keletkezik. Egy településen akkor is használunk vizet, amikor hetek óta nem esett. A háztartások, szolgáltatások és intézmények működésével szennyvíz keletkezik, amely bekerül a tisztítási rendszerbe. Ez egészen más karakterű vízforrás, mint a csapadék, amelynek időbeli és térbeli eloszlása jóval bizonytalanabb.
A „helyben” azonban kulcsszó. A tisztított víz akkor válhat különösen értékessé, ha a felhasználás nincs túl messze attól a ponttól, ahol rendelkezésre áll. A víz mozgatásához vezeték, szivattyúzás, tárolás és energia szükséges, vagyis önmagában az, hogy valahol megfelelő minőségű víz keletkezik, még nem jelenti automatikusan azt, hogy gazdaságosan újra is használható.
Innen nézve egy szennyvíztisztító telep szerepe is átértékelődhet. Hagyományosan a települési infrastruktúra azon elemeként gondolunk rá, amely a használt vizet megfelelően kezeli, mielőtt az visszakerül a befogadóba. A körforgásos vízgazdálkodás ennél egy lépéssel tovább megy, azt vizsgálja, kinek lehet szüksége erre a vízre a közelben.
Lehet ez mezőgazdasági terület, bizonyos esetekben ipari felhasználó, települési zöldfelület vagy más olyan fogyasztó, amelynek az adott célra megfelelő minőségű vízre van szüksége. Az uniós szabályozás mezőgazdasági felhasználás esetén különböző vízminőségi osztályokat rendel az eltérő növénykultúrákhoz és öntözési módokhoz. Más követelmény vonatkozik például arra az esetre, amikor a visszanyert víz közvetlenül érintkezhet nyersen fogyasztott élelmiszerrel, és más bizonyos ipari, energia- vagy vetőmagnövények öntözésére.
Ez a logika azért fontos, mert a vízgazdálkodásban sokáig szinte magától értetődő volt, hogy új igényhez új vízkivételt keresünk. A vízhiány erősödésével viszont felértékelődik egy másik kérdés, hogy van-e már a rendszerben olyan víz, amelyet ismét használni lehetne?
A szennyvíztisztítóból helyi vízforrás lehet
Vállalati szemmel itt válik igazán érdekessé a történet. A víz sok ágazatban sokáig elsősorban közüzemi tétel volt: rendelkezésre állt, megjelent a számlán, a felhasználás után pedig távozott a rendszerből. A vízkockázatok erősödésével ez a megközelítés egyre kevésbé elegendő. Egy termelőüzem vagy mezőgazdasági vállalkozás számára már az is üzleti kérdés, hogy mennyire kiszámítható a szükséges vízmennyiség rendelkezésre állása.
A tisztított víz helyi újrahasználata ezért nem pusztán környezetvédelmi projektként értelmezhető. Adott körülmények között hozzájárulhat a természetes vízkészletekre nehezedő nyomás mérsékléséhez és egy térség vízellátásának ellenállóbbá tételéhez. Ugyanakkor nem univerzális megoldás. A helyi vízmérleg, a befogadó vízfolyás ökológiai vízigénye, az infrastruktúra, a felhasználási cél, a szükséges kezelés és annak energiaigénye egyaránt meghatározza, hogy egy projektnek van-e valódi környezeti és gazdasági értelme.
Az uniós szabályozás éppen ezért kockázatkezelési tervet ír elő a mezőgazdasági víz-újrahasználati rendszereknél, és engedélyhez köti a visszanyert víz előállítását és szolgáltatását. A rendelet azt is lehetővé teszi, hogy az egyes tagállamok vagy vízgyűjtő területek saját földrajzi, éghajlati és vízkészlet-helyzetüket figyelembe vegyék.
Ez egyben megakadályozza azt a túl egyszerű következtetést, hogy minden tisztított szennyvizet mindenáron újra kell használni. Ha a kibocsátott víz egy vízfolyás vízmérlegének fontos része, annak teljes elvonása más környezeti problémát teremthet. Ha a felhasználási hely messze van, a szállítás és a szükséges infrastruktúra költsége és energiaigénye ronthatja a projekt mérlegét. A körforgás attól lesz fenntartható, hogy a teljes rendszert vizsgáljuk.
A következő vízforrás lehet, hogy már ott folyik mellettünk
A vállalatok számára ezért a víz-újrahasználat egyik legfontosabb kérdése nem az, hogy létezik-e hozzá technológia. Sokkal inkább az, hogy hol találkozik egymással egy folyamatosan rendelkezésre álló tisztított vízáram és egy olyan helyi vízigény, amelyet ebből biztonságosan, gazdaságosan és környezeti szempontból indokolható módon lehet kiszolgálni.
Ez már a vállalati reziliencia területe is. Egy vízigényes tevékenységnél a kockázatot nem kizárólag az elfogyasztott köbméterek száma jelenti. Számít a víz eredete, a helyi készletek állapota, a hozzáférés jövőbeli biztonsága és az is, hogy egy vállalat milyen alternatív forrásokra támaszkodhat egy szárazabb időszakban.
A tisztított kommunális szennyvíz ebben a rendszerben különleges helyet foglal el. Már létező vízáram, amelynek kezelése egyébként is része a települések működésének. A kérdés az, hogy a tisztítás után automatikusan a rendszer végpontját látjuk-e benne, vagy megvizsgáljuk a következő lehetséges felhasználást is.
A vízhiány korában egyre drágább luxus lehet úgy gondolkodni a vízről, mintha csak egyszer használhatnánk. A következő évek egyik fontos vízgazdálkodási feladata ezért annak feltérképezése lehet, hol zárható helyben a vízkörforgás úgy, hogy abból a környezet, a települések és a gazdasági szereplők egyaránt profitáljanak.
