2026. május 20., Akvárium Klub •
A fenntarthatóság szót ma leggyakrabban grafikonok és jelentések kíséretében halljuk, ESG-célok, karbonlábnyom és nettó zéró vállalások mentén értelmezzük, miközben a diskurzust jellemzően számok és stratégiák uralják. Fontos témák, komoly számok.
Azonban van még valami, ami legalább ennyire fontos: az ember. Mielőtt fenntartható rendszereket építünk, érdemes feltenni a kérdést: mi magunk mennyire működünk fenntarthatóan? A túlfogyasztás kultúrája nem csupán gazdasági modell, hanem életmód: gyors döntések, impulzusvásárlás, állandó információs zaj, folyamatos teljesítménykényszer. Ebben a közegben a fenntarthatóság könnyen válik kommunikációs eszközzé vagy jól csengő hívószóvá, miközben személyes működésünk sokszor változatlan marad. Döbrösi Laurával folytatott beszélgetésünk során világossá vált, hogy a valódi változás nem a napelemeknél, hanem saját cselekedeteinknél és közösségeinknél kezdődik.
A beszélgetés során felvetett kérdések a Mastercard ESG Summit 2026. május 20-i szakmai programjában is kiemelt figyelmet kapnak. Részletek és regisztráció itt.
Az újrahasznosítás hamis biztonságérzete
Gyakran hallunk olyan technológiai sikertörténeteket, mint azé az olasz kisvárosé, amely mellett egy hatalmas hulladéklerakó üzemel, ráadásul egy modern biogáz üzemet is létesítettek rajta. Elsőre ez a körforgásos gazdaság mintapéldájának tűnik: a szemetet energiává alakítják, profitot termelnek, és mindenki elégedett. Azonban itt csúszik be egy veszélyes gondolati hiba, amit Laura is hangsúlyozott. Ha a narratíva az lesz, hogy a hulladék hasznos, mert úgyis újrahasznosítják vagy energiát termelnek belőle, akkor hajlamosak leszünk felmenteni magunkat a fogyasztásunk csökkentése alól. A természetben nincs olyan, hogy amit valaki eldob, az ne válna valamilyen más folyamat alapanyagává, “legrosszabb” esetben is talaj lesz belőle. De amilyen mértékű hulladékot a modern ember ma megtermel, azt már semmilyen technológia nem képes egészségesen kezelni.
Magyarországon fejenként átlagosan naponta egy kilogramm szemetet termelünk, ami elképesztő mennyiség. Hiába keresünk folyamatosan új energetikai vagy anyagában történő hasznosítási módokat, a probléma gyökerét nem érintjük: a megelőzés kellene, hogy az elsődleges szempont legyen. Nem az a cél, hogy minden falu mellé építsünk egy pénzt generáló hulladéklerakót, hanem az, hogy eljussunk odáig, ahol már nincs mit lerakni, akármilyen utópisztikusan is hangozhat ez. A személyes felelősségvállalás ott kezdődik, hogy nem dőlünk be az újrahasznosítás hamis biztonságérzetének, hanem aktívan teszünk azért, hogy kevesebb alapanyagot vonjunk ki a rendszerből. A technológiai megoldások fontosak, de nem szolgálhatnak felmentésként a féktelen túlfogyasztásra, meg kell találnunk, hogy mi magunk mit tehetünk a rendszer megfelelő működése érdekében.
A homo consumericus trónfosztása
A beszélgetésünk során előkerült egy mondat, amit Laura még a tavalyi ESG Summit-on mondott, és azóta is a fülünkben cseng: „Nem vagyok hajlandó szemetet venni”. Mivel Bence, a műsorvezető társam és én magam is is hajlamosak vagyunk meglátni az értéket abban, amit más már kidobott – vagy ha úgy tetszik, büszke kukázók vagyunk – kivácsiak voltunk Laurának vajon van-e valami furcsa hulladékkezelési szokása.
Képzeljük el azt a szituációt, amikor a társasház kukája mellett meglátunk egy hatalmas, húszkilós, álló tükröt, ami végig van repedve. A legtöbb ember számára ez csupán balesetveszélyes hulladék, amitől a tulajdonosa szabadulni akart. De mi lenne, ha nem a hibát látnánk meg benne, hanem a lehetőséget? Mennyivel építőbb, ha a repedések mentén nem egy elromlott tárgyat látunk, hanem egy dombhátságot vagy levelek rajzolatát, és egy kis kreativitással létrehozunk belőle egy egyedi, személyre szabott darabot a lányunk szobájába. Ez nem elméleti példa, Bencééknél pontosan ez történt, és azóta is a lakásuk ékköve az a tükör.
Ez az a pillanat, amikor kilépünk a “homo consumericus” szerepéből, és alkotunk, értéket teremtünk abból, amiben más már nem látja azt. Baromi jó érzés megmenteni valamit, ami már a megsemmisülés szélén állt. Legyen szó egy vadonatúj futócipőről, ami bár nem a mi méretünk, de a kuka tetejére téve másnapra gazdára talál, vagy egy törött használati tárgyról, amit új funkcióval ruházunk fel. Az ilyen apró cselekedetek segítenek lebontani azt az életmódot, amely csak a gyors impulzusokra épít. Ez a szemléletmód nem lemondást jelent, hanem egy sokkal gazdagabb, érzelmileg is telítettebb kapcsolódást a környezetünkhöz.
A túlélés egysége és a bizalmi háló újjáépítése
Laura a 89 éves David Suzuki szavait idézte, aki szerint a jövőbeni válságok és katasztrófahelyzetek túlélési egységei a lokális közösségek lesznek. Elsőre talán ijesztően hangzik a forgatókönyv, miszerint fel kell készülnünk egy olyan időszakra, amikor akár három hétig nem lesz áram vagy vízszolgáltatás, de ha megfordítjuk a nézőpontot, ez egy hatalmas lehetőség az emberi kapcsolódásra. A modern nyugati civilizáció egyik legnagyobb átka az az elszigeteltség és magány, amelyben a biztonságosnak hitt falaink mögé zárkóztunk. Megtanultuk, hogy nem szabad bízni a szomszédban, és elfelejtettük, hogy az ember közösségben működik a legjobban.
A covid-időszak alatt láthattuk, mennyire elrugaszkodtunk a valóságtó, amikor wc-papírt halmoztunk fel, miközben a legnagyobb félelmünk a wifi elmaradása volt. Pedig egy valódi krízisben nem a digitális követőbázisunk fog rajtunk segíteni, hanem a tíz lépésre lakó szomszédunk. A túlélőközösségek alapja a bizalom és a feladatok megosztása: tudnom kell, kihez fordulhatok segítségért, és ugyanígy nekem is késznek kell lennem arra, hogy támogassak másokat abban, amiben én vagyok jó. Nem a három-négy fős izolált család fogja átvészelni a nehézségeket, hanem az a közösség, ahol mindenki hozzátesz valamit a közös biztonsághoz.
A szomszéd mint ismeretlen szövetséges a mindennapokban
Saját tapasztalatomból tudom, milyen megdöbbentő rájönni, hogy tizennyolc évnyi egymás mellett élés után is vannak olyan szomszédaink, akikkel soha nem beszéltünk. Amikor nálunk az utcák egyirányúsítása ellen indult tiltakozás, és elkezdtem becsengetni a házakba, egy teljesen új világ nyílt meg előttem. Kiderült, hogy az emberekben hatalmas az igény a kapcsolódásra, volt, aki azonnal behívott magához, más sörrel kínált. Rájöttem, hogy nem csak a problémák vagy a katasztrófahelyzetek miatt fontosak ezek a találkozások, ha hasonló értékrenddel rendelkező emberekkel vesszük körbe magunkat, az épít és erőt ad a hétköznapokban is.
Bence jelszava a szomszédai felé, miszerint „Lépj be a lakásomba és bármikor gyere, ha szükséged van valamire”, ma már radikálisnak tűnhet, pedig egy teljesen természetes emberi norma. A régi lakók felelőssége lenne, hogy felvegyék a kapcsolatot az újonnan érkezőkkel, segítsenek nekik eligazodni a környéken, elmondják, melyik zöldségeshez érdemes járni, vagy hogyan lehet feljutni a tetőre. Ezek az apró, de annál fontosabb interakciók építik fel azt a szociális szövetet, amely képes megtartani minket, amikor a nagyobb rendszerek megbicsaklanak.
Apró lépések, nagy hatás
Hiszek abban, hogy a változás nem attól lesz tartós, hogy folyamatosan a legrosszabb forgatókönyveket pörgetjük magunk előtt, hanem attól, hogy találunk benne személyes kapaszkodókat, örömöt és értelmet. Hiszen a klímaválságot meg lehet élni röhögve is, és talán pont így van esélyünk változást elérni és tényleg beépíteni valamit a mindennapokba.
Amikor a fenntarthatóság nem kizárólag tiltásként és lemondásként jelenik meg, hanem kíváncsiságként, kísérletezésként és közös gondolkodásként, akkor a zöld szokások nem külső elvárások lesznek, hanem belső döntések. Nem a tökéletesség vagy a lemondás a cél, sokkal inkább apró lépések az életünk különböző színterein, amik közelebb visznek minket ahhoz, hogy a „fenntarthatatlan”-ból, jól működőt alakítsunk ki és közben még jól is érezzük magunkat. A Fenntarthatatlan podcast adásaiban is ezt a felszabadult, mégis komoly megközelítést képviseljük, ha érdekel, hogyan nevetünk saját magunkon és keressük az utat a fenntarthatóság felé, akkor a YouTube-on tudsz minket követni.
